A hal keresztény jelképállat, egyesek szerint magát Istent jelképezi, mások szerint inkább Jézust, Isten Fiát, A Megváltót. Mindenesetre a Földközi-tenger keleti partvidékén Jézus korában erősen a hal volt szinte az egyetlen napi fehérjeforrás. Nem lenne csoda, ha az őskeresztények azonosították volna Jézussal, mint alapvető lelki táplálkkal, és persze az ünnepi csodáról sem feledkezhetünk meg, mikor kosárszám sikerült halat tenni az éhes tömeg elé, mindössze két halból. Más kutatók az ógörög nyelvben találtak egy betűszóból magyarázatot Jézus és a hal kapcsolatára, megint mások a hal stilizált ábrázolásában a keresztet látják.

Nem foglalnék itten állást világnézeti kérdésekben, a hal nekem egyszerűen élelem, és mivel a táplálékláncban kicsivel magasabb helyen virítok, így én eszem meg a halat, nem pedig ő kajál meg engem (mint ahogy erre is volt példa mindenféle mitológiában, továbbá szépirodalmi művekben, illetve nyers amerikai filmekben).

A halak rendszertana minden fizikai és biológiai jellemzőt felsorolva osztályozza a jószágot, én kétféle kategóriát ismerek. Édesvízi halak, tengeri halak. Ilyen bonyolult lélek vagyok, mert például a saját tengerparttal és halászfolttával rendelkező népek az édesvízi halat sem ismerik, csak tengerből fogott hallal élnek. Nekik jobb, a tengeri halakat sokkal egészségesebb enni, mint az édesvízben élő, környezeti ártalmakkal inkább sújtott halakat.

De én szeretem a kihívást, a kockázatot, így aztán ráfanyalodom sokszor a folyami, sőt, tavi halainkra is. Elsősorban azért, mert horgászom néha, így aztán nincs nagyobb örömésboldogság, mint saját magam fogta halból főzni valamit.

Ilyenkor télen elsősorban csuka akad horogra, a békés halak vermelnek, "alszanak", a süllő, harcsa mozog ugyan, de nem könnyen lehet horogra kapni. A menyhal már jobban ficereg, de sötétben, amikor én már aludnék. A mohó csuka éhes farkas, ezért ráront mindenféle csalira, és könnyen tepsiben végzi. Sütés előtt kicsit be kell irdalni a tisztított csukát, sózni alaposan, szalonnát szelni vékonyra a tepsibe, hagymát karikázni rá, erre jöhet a zsemlemorzsába forgatott hal, nyitott hasüreggel lefelé.

Másik téli halam a pisztráng, amit halgazdaságból veszek, mert kevés helyen lehet fogni, ahhoz is magas mesterségbeli legyezőtudás kell. A pisztrángot beridalom, sózom, török rá valamilyen nemesebb borsot. Vajat hevítek serpenyőben, kevés rozmaringot hintek rá, ebben a forró vajban sütöm a halat, óvatosan átfordítva. Közben meggybefőttet lecsöpögtetek, mikor a hal megsült, a visszamaradt vajon megfuttatom a meggyet, a végén felöntöm egy deci konyakkal, vagy finom calvadossal, hagyom lángolni kicsit, forrón adom a halhoz.

Pontyhalászlé ügyben sokáig a tiszai módszer híve voltam, aztán megtört bennem valami, mostanában nem tudom eldönteni, melyik a jobb. Legalább annyira ízlik a dunai, vagy balatoni módra főzött hallé, ezért egy ideje nem viaskodom magammal, inkább főzök halpaprikást. Ahhoz képest, hogy észak-amerikai, ausztrál ismerőseim undorral gyalázzák a pontyot, mi itt európa csatlósabbik fertályán a halas-gasztronómia csúcsára helyeztük, magam sem vetem meg, nem ám. Ha már ponty, legyen nyurga, ha nincs nyurga, legyen tő. Vagy tükör, egyefene.Filézem, olyan 2x3 centis kockákra vágom a halat. Kevés fokhagymát megtörök késsel, forró zsírban kissé megégetem. Erre kerül a finomra aprított hagyma, só, bors, pici kömény. Felöntöm vízzel, vagy fehérborral, hagyom benne megfőni a hagymát. Kerül rá kevés őrölt paprika, török bele egy-két cső csípőset, jöhet a hal. Mintegy 12-15 perc pöfögés után tejföllel összekeverem, túróscsuszával kell enni.